Évezredek óta isznak kecsketejet Kelet-Afrikában

A tejivás történetét sokáig közvetett eszközökkel kutatták a régészek: õsi sziklafestményeket, állatcsontokat vizsgáltak. Újabban õskori edények lerakódásaiban keresték a tejzsír nyomait, ezek a módszerek azonban nem adnak választ arra, hogy egy bizonyos õskori ember ivott-e tejet életében.

A fehérjék vizsgálatakor a leletekben fennmaradt õsi proteinekbõl vonnak ki mintákat, amelyek elemzésével ki tudják mutatni a specifikus tejfehérjéket, sõt azt is, melyik faj tejére jellemzõ az anyag.

A jénai Max Planck Intézet és a kenyai Nairobi Nemzeti Múzeum tudósai emberi maradványok fogkövét elemezték. Az õsi ember nem tudta eltávolítani fogairól a lepedéket, ami sok esetben képzett fogkövet. Ez késõbb fogromlást és nagy fájdalmat okozhatott a fog gazdájának, ugyanakkor a fogkõ a benne fennmaradt anyagok aranybányáját biztosítja a sok ezer évvel késõbbi tudománynak.

A Nature Communications címû tudományos folyóiratban megjelent tanulmány õsi afrikai emberek fogkövét vizsgálta meg.

A kutatók Szudán és Kenya területén található 13 ásatási helyszínen feltárt õsi állattenyésztõ közösségek 41 felnõtt egyedének fogkövét elemezve nyolcnál találtak tejfehérjét.

Madeleine Bleasdale, a tanulmány vezetõ szerzõje megjegyezte, hogy a proteinek némelyike olyan jó minõségben maradt fenn, hogy azt is meg lehetett állapítani, mely állat tejét fogyasztotta az ember.

A tudósok a legkorábbi tejfehérjét a szudáni Kadruka 21 elnevezésû temetkezési helyen találták, mely mintegy hatezer éves. A közeli, nagyjából négyezer éves Kadruka 1 temetõben talált egyik emberi maradványnál azonosítani tudták a fajt, amelynek tejét életében fogyasztotta: kecsketejet ivott.

Ez a legkorábbi közvetlen bizonyítéka a kecsketejivásnak Afrikában. A szárazabb éghajlaton élõ korai pásztortársadalmaknak fontos tejforrása lehetett a kecske és a juh - magyarázta Bleasdale.

A dél-kenyai Lukenya-domb 3600-3200 éves ásatási helyén talált egyed fogkövében is fedeztek fel tejfehérjét, ezért úgy vélik, az állatok tejének fogyasztása kulcsszerepet játszhatott az afrikai pásztortársadalmak hosszú távú sikerében.

A laktáz enzim, amely lehetõvé teszi, hogy a szervezet teljesen megeméssze a tejet, általában gyerekkorban eltûnik, így sok felnõttnek nagy kellemetlenséggel jár a tejfogyasztás. Egyes emberekben azonban felnõttkorban is termelõdik laktáz. Európában egy fõ génmutáció köthetõ a laktáz fennmaradásához, Afrikában a különbözõ populációkban négy is.

Évtizedek óta rejtély, hogyan fejlõdött együtt a tejgazdálkodás és az emberi biológia. A friss tanulmány szerzõi meg tudták állapítani, hogy a fogkövük alapján tejfogyasztó embereknél vajon fennmaradt-e a laktáztermelés felnõtt korukban is.

Mivel ezek az egyének nem rendelkeztek a génmutációval, úgy itták a tejet, hogy genetikailag még nem alkalmazkodtak a tejemésztéshez. Ez arra utal, hogy valójában a tejivás teremtett olyan körülményeket, hogy a laktáztermelést fenntartó génváltozat megjelenjen és elterjedjen az afrikai populációkban.

"Ez csodálatos példája annak, hogyan befolyásolja az évezredek folyamán az emberi kultúra az emberi biológiát" - jegyezte meg Nicole Boivin, a jénai Max Planck igazgatója.